1.Vissza a múltba...

1.fejezet

Minden ott kezdődött, hogy az én drága anyám, Kiara Anderson, azaz most már Russel, mivel férjhez ment az egyik legjobb barátnője bátyjához Darren Russelhez, tehát Kiara egy fatális nagy ostobaságot követett el. Mégpedig titkolózott előttem. Nos, megemlíteném, hogy ez nem épp okos cselekedet. Bár honnan gondolhatta volna, hogy a tündéri kislányából egy ilyen mindenre elszánt, makacs, pimasz és öntelt nőszemély lesz? Sehonnan. Ezért is ringatta magát abba a hitbe, hogy soha nem fogok rájönni. Hogy mire? Nos, kemény munka (értem ezt anyám titkos naplói elrablása alatt) árán, de sikerült kiderítenem az igazságot. A történetem onnan indul, hogy…

Egy hosszú, fekete hajú, smaragdzöld szemű lány nézett vissza rám a már oly ismerős gőgös, határozott tekintettel. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. Kinyújtottam a karomat, hogy megérintsem szoborszerű bőrét, de nem hagyta. Hátrébb lépett és szánakozva felkacagott csilingelő hangján. Annyira ismerős volt… Ki lehet ő? És miért érzem úgy, mintha már több ezerszer pillantottam volna rá, mégsem tudok róla semmi? Miért van olyan érzésem, hogy én… én soha nem érhetek fel hozzá? Hiszen ő olyan kecses, büszke és gyönyörű… Én pedig… én milyen vagyok? Teljesen átlagos… Nincs meg bennem az, amivel ő úgy vonzza magához az embereket, mint édes nektár a méheket. Én képtelen vagyok olyan könnyű játékkal elbűvölni másokat. Ki vagyok én?

Kétségbeesett sikoly hagyta el ajkaimat. Remegő kézzel, mégis határozottan söpörtem le magamról a takarót és léptem a hatalmas tükör elé. Lassan simítottam végig még mindig játékosan piros ajkaimon, szépen ívelt szemöldökömön, hófehér arcbőrömön, majd végül smaragdzöld szemember lógó szénfekete hajamon. Már megint ez az álom… Az a lány… Ő, én vagyok. De akkor mégis miért érzem azt minden egyes pillanatban, hogy erősebb nálam? Hiszen egyek vagyunk! És vagyok Tiana Russel! Esküszöm, néha már hajlamos vagyok hinni Gingernek, hogy ki kéne vizsgáltatnom magam. De mit mondhatnék? Nincs semmi, ami kiválthatná ezeket az álmokat, amiktől folyton kiráz a hideg. Pedig… semmi rémisztő nincs benne. Biztos bolondnak néznének, ha elmondanám őket. Ginger az egyetlen, aki tud róluk. Ő pedig hallgat. Amíg én azt mondom. De vajon… mi lehet az oka ezeknek a förmedvényeknek? Az önbizalomhiány teljesen ki van zárva. Hiszen csak rám kell nézni. Elégedetten mosolyogtam rá tükörképemre, aki ugyanolyan lusta vigyort küldött vissza felém. Hátradobtam hosszú hajamat, majd magam köré tekertem a smaragdzöld selyem köntösömet és kiléptem a szobámból. Lassan, kimért léptekkel mentem le a hosszú lépcsőn, amibe az előtérbe vezetett. Sehol senki. Elfintorodtam, majd átsétáltam a hatalmas étkezőbe. Nem is értem egyébként minek nekünk ekkora. Még nem számoltam meg hány személyes, de biztos, hogy bőven túl tesz az ötösön, amire nekünk elvileg szükségünk lenne.  Az asztal egyik végén apám ült, aki összehúzott szemöldökkel mélyedt bele teljesen a Reggeli Próféta mai számába. Fogalmam sincs, valójában miért olvassa azt a mocskot. Semmi értelemeset nem tud írni az a Rita Vitrol, vagy, hogy hívják. Darren, amint észrevett leeresztett az újságot, majd derűsen rám mosolygott.

 - Jó reggelt!

 - ’Reggelt. Anya? – kérdeztem, miközben leereszkedtem az egyik székre. Pár másodperc múlva már a házi manók rohangáltak tálával a kezükben, ami a reggelimet tartalmazta.

 - Már elment. – válaszolta, majd az órára pillantott. – És nekem is el kell indulnom, ha nem akarok elkésni. Viselkedjetek, míg nem vagyunk itthon. – mosolygott, majd homlokon csókolt és lelépett. Csodás. Étvágytalanul turkáltam a rántottámat, amit elvileg be kellett volna vágnom. De inkább félretoltam és felhörpintettem a csésze kávét, aztán felálltam az asztaltól. Ráérősen sétáltam vissza a saját szobámba, hogy felöltözzek. Azt hiszem több mint fél óráig ültem a sminkasztalom előtt és bámultam kedvtelve a tükörképemet, miközben szórakozottan fésülgettem selymes hajamat. Még mindig az az átkozott álom járt a fejemben. Miért ismétlődik meg folyton? Miért érzem őt erősebbnek, mint magamat, ha egyek vagyunk? Miért rémiszt meg ez az egész? Számtalan kérdés, amire nem találok választ.

 - Nincs kedvem visszamenni és hallgatni a sok idiótát. Komolyan mondom, ha Chang nem száll le Diggory-ról, megátkozom. – magyarázta fintorogva Ginger, miközben éppen halálra untuk magunkat a hófehér kanapémon.

 - Nos, az első megállapításoddal egyetértek. Diggory viszont egy cseppet sem tudja lekötni a figyelmemet. Túlzottan is… - kezdtem elgondolkodva, miközben elsüllyesztettem egy kanál jégkrémet a számban.

 - … jófiú. Tudom. De legalább nincs gond az irányításával. Amúgy meg nem is értem Chang mit keres a közelében. az a csaj egy pióca. Hülye kínai...

 - Brown, ne légy rasszista. – húztam gúnyos mosolyra ajkaimat. Figyeltem, ahogy legjobb barátnőm megforgatja acélkék szemeit és hátradobja hosszú, széke haját. A nyári szünet utolsó délutánját töltöttük a szobámban fagyit nyammogva. Nem valami izgalmas tevékenység. Mindenesetre azt nem mondhatom, hogy nem jutott elég izgalom a nyárra. Néha vég sok is volt. De most majd szépen holnap visszaküldenek minket abba a kőbörtönbe. Semmi humorom találkozni a nyomorék kuzinommal. A „nagy” Harry Potter! Istenem, hiszen nem tett semmit! Csak mázlija volt! Egyedül Lily néni önfeláldozásának köszönheti, hogy még mindig él. Az pedig, hogy egyesek istenítik… véleményem szerint szánalmas.

 - Nem vagyok rasszista, csupán őszinte. Nem ugyanaz ám. – vont vállat a szőke, miközben félretette a kiürült fagyi kelyhet.

- Hogyne. Ez olyan mintha én azt mondanám, hogy nem vagyok egoista, csak tisztában vagyok a saját értékeimmel. - kacagtam fel gúnyosan, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.

 - Holnap… tényleg visszamegyünk. – sóhajtott fel Ginger rosszkedvűen. Ugyanazon a véleményen volt, mint én. Sokkal jobb volt, mielőtt a szüleink áthelyeztek minket a Roxfortba. Nem mintha itt nem mondhatnám, hogy a táplálék lánc csúcsán vagyok. Ginger pedig…. nos, nem vagyok benne biztos, hogy nélkülem is képes lett volna ilyen magasra törni, de az emberek okozhatnak meglepetéseket. Gingert, őt 6 éves koromban ismertem meg. Az apám egyik munkatársának lánya. Kezdetekben nem igazán szimpatizáltunk egymással. De aztán végül valahogy elválaszthatatlanok lettünk, amit egyikünk sem bánt.

 - Igen, tényleg. – válaszoltam, miközben végignyúltam a puha perzsaszőnyegen. Pár másodperc után azonban kénytelen voltam felkönyökölni és a kirobbanó ajtó felé pillantatni, ahol húgom robogott be. Őt követte az öcsém is, aki füstölögve követte Deliat.

 - Kopogni luxus angyalkáim? – morogtam gúnyosan. Daniel csak megforgatta szemeit, Delia viszont bocsánatkérően pillantott rám. – Mit akartok? Amint látjátok Gingerrel rendkívül fontos dolgunk van. – magyaráztam teljes meggyőződéssel, miközben feltornáztam magam az eddigi fekvő helyzetemből.

 - Daniel nem hagy békén! El akarja venni a levelemet! – nyafogta a húgom, mire Daniel felháborodottan pillantott rá.

 - Hiszen azt Bryen küldte neked! Tia, hagyni akarod, hogy ezek ketten…

 - Megnyugodhatsz Dan, nincs benne semmi, ami veszélyeztetné a mi Deliank ártatlanságát. – forgattam meg smaragdzöld szemeimet. Delia szemei elkerekedtek a döbbenettől, ezzel szemben az öcsém bizonytalanul méregetett. – Már azelőtt elolvastam, hogy ő kinyithatta volna. – vontam vállat unottan, majd mielőtt bármelyikük szólhatott volna egy szót is határozottan az ajtó felé intettem. Amint távoztak újra elfeküdtem a puha szőnyegcsodán.

 - Menj már előre az istenért és keress egy üres kupét! – utasítottam Gingert, aki mindenáron meg szándékozta várni, amíg felküszködöm a szükségesnél jóval nagyobb bőröndömet a vonatra. Naná, hogy sehol egy pasi, mikor szükség lenne rájuk. – Azt mondtam menj! – sziszegtem most már ingerülten, mire a szőke vetett rám még egy bizonytalan, pillantást, aztán elsietett. Na, végre. Hangosan fújtam ki a levegőt, majd vagy ötvenedjére nyúltam a bőrönd után, de ezúttal valaki megelőzött és egy könnyed mozdulattal emelte fel a vagonra a minimum nyolcvan kilós táskát. Elmosolyodtam, majd tekintetemet végigfuttattam a segítőm izmos karján, a fekete ingen keresztül is jól látható, szépen kidolgozott mellkason, aztán az arcára pillantottam. Ohh… erre nem számítottam. Mosolyom hálásból, gúnyosba váltott, mikor a jövevény egy szenvtelen fél mosollyal ajkain megragadta a csuklómat és engem is felrántott maga mellé.

 - Nocsak Malfoy, csak nem mentél át hős lovagba?

 - Ugyan, dehogy. Csupán gondoltam eleget szerencsétlenkedtél már ott lent. De tudod, ha nagyon szeretnéd vissza is tehetem. – vonta fel gúnyosan egyik szemöldökét. Pontosan emlékszem a legelső találkozásunkra is…

Unottan lépkedtem a kihalt folyosókon, próbálva megjegyezni a bonyolult utakat. Ennek semmi értelme. Ki az isten tervezte ezt a romhalmazt? Teljes mértékben logikátlan a felépítése. Az előbb meg majdnem lezúgtam az egyik mozgó lépcső miatt. A jó reflexeimnek köszönhetem, hogy egyáltalán még élek. Hátradobtam hosszú hajam, majd befordultam az egyik sarkon. Ahogy megpillantottam a sarokban kuporgó, bőgő, egérképű srácot és a fölé magasló két gorillát összeszűkült a szemem.

 - Mit csináltok? – hasított keresztül jéghideg hangom a folyosó sötétjén. A két böhömnagy alak fenyegetően fordult felém, de amint megpillantottak lapostányér méretűre nőttek szemeik. Hmm… gondolom nem számítottak rá, hogy egy lány próbálja megakadályozni őket. Hülye hím soviniszta görények…

 - Mi csak… - kezdte az egyik olyan hangon, amiből már azonnal le tudtam venni, hogy a srác iq-ja 100%-osan mínuszban van. Bizonytalanul pillantottak az egyik sötét sarok irányába, ahonnan pár másodperc múlva kilépett egy srác, aki merőben különbözött a másik kettőtől. Magas volt, szőke és ezüstszürke tekintetéből erő és határozottság tükröződött. Cseppnyi kíváncsisággal mért végig, majd gúnyosan elmosolyodott.

 - Ki vagy te? – hallatszott szintén rideg, mégis behízelgő hangja. Kissé oldalra döntöttem fejemet és úgy válaszoltam neki.

 - A nevem Tiana Russel. De én kérdeztem előbb. – válaszoltam nyugodtan.

 - Egyszerűen segítünk az eltévelyedetteken, akik elfelejtették, hogy hol a helyük. – válaszolta érdektelenül. Összeszűkítettem smaragdzöld szemeimet, majd tekintetemet a még mindig sarokban kuporgóra fordítottam.

 - Erre a fenyegetésnél tudtommal, sokkal értelmesebb módszerek is léteznek. – pillantásomat ismét visszafordítottam a szőkére. A rémült áldozat könnyeivel küszködve pattant fel, majd rohant el a másik irányba. A két monstrum segélykérően bámultak a velem szembenállóra.

 - Hagyjátok csak. – intett a kezével lassan, de tekintetét nem vette le rólam. Amint meghallottam ezt a mondatát elégedetten elmosolyodtam.

 - Nos, ezen kis bájcsevej után igazán elárulhatnád a neved. Tudod, az értelmiségi emberek közt ezt így szokás. – magyaráztam neki mindentudóan. Felvonta egyik szemöldökét.

 - Draco Malfoy. – válaszolta.

 - Ohh, már értem miért nem ezzel kezdted. – vigyorodtam el pimaszul, majd egy laza intés után ellibegtem a folyosóról…

Smaragdzöld íriszeimet elszakítottam Malfoyétól, majd megfogtam a bőröndömet.

 - Reményeim szerint innen már boldogulni fogok. – mondtam még mindig mosolyogva.

 - Én ebben nem vagyok olyan biztos. Nem vagy valami szerencsés Russel.

 - Hát, ha te mondod Malfoy, de azt hiszem mára bőven elég volt a társaságodból. Mindenesedre találkozunk az évnyitón. – mondtam, majd hátat fordítottam a srácnak és elindultam Ginger és az üres kupé keresésére. Azonban a szőke srác megköszörülte a torkát, mire kénytelen voltam  a vállam felett visszapillantani rá.

 - Nem felejtettél el valamit? – szólalt meg célzóan.

 - Nem. – pislogtam ártatlanul, majd zavartalanul folytattam az eddigi utamat. Nagyon remélem, hogy az én drága barátnőmnek sikerült olyan kupét találnia, amelyikben senki már nem rontja a levegőt. Nincs humorom most jó pofizni senkivel. Egyedül Ginger társaságát vagyok hajlandó jelen pillanatban elviselni.